Sokadik ajánló az Oblomovhoz
Heverő, szőnyeg, áttetsző függöny, zongora, ábrándok, és a legfőbb: hempergés. Eddig kimondatlan vágyaim netovábbja, ami köztünk, emberek közt a sokadik izmus, ezúttal az enyém, jánosizmus. Nem irányzat, hanem a létem irányultsága. Sokan vagyunk. Ottóizmus, gertrúdizmus, arankizmus, benjamizmus. Hempergésfajtáink közt a különbségek óriásiak. Miért intézitek el ti ezt annyival, hogy lustaság? Könnyű nektek mondani ezeket, hogy: felesleges ember, no meg az ő eszméje, tudata. Sőt! Van neki kora is, helye! Ma már ez nem divat! Már nem divat erről beszélni sem! Annyira belénk ivódott, hogy megemlíteni is ciki! Mindenki átesik ezen ugye, ki egyszer, ki többször. Először mondjuk húsz körül, utána jön a többi menet.
De álljunk meg egy percre! Ezek szerint a meghatározások szerint én, Ottó, Gertrúd, és a többiek nem felelünk meg az ’oblomovi’ elvárásnak, de nem felelhetünk meg az ’oblomovi képről alkotás’ elvárásának sem! Ráadásul nem elég, hogy nem vagyunk olyanok, mint Ő, olyanok sem lehetünk AMILYEN Ő.
Mégis, mindig olyan, akár a kellemes fosás, a szó legszorosabb, és legjobb értelmében véve. Amit alapvetőnek, alapműveltségnek, alap cselekvésnek, alap szépnek gondolunk, ne vegyük fölöslegesnek! Időnként jót tesz az úlipóti bezárt léleknek a szenvedésben tocsogásokhoz, egy kevéske kellemes szorongás oblomovi módon is. Nem kell félreérteni, a csepeli 148-ason is unhatom a szívem vonaglását, de szerencsés dolog a könyv, mert ott is előkapható. Természetesen, ha módunk van rá, teremtsük meg a legideálisabb környezetet. Használati utasítás, kellékek: ágy, heverő, dívány, kanapé, mindegy hogy nevezzük, de fekvésre alkalmatos eszköz, ahol huzamosabb ideig tartózkodhatunk. Ezt vegyük igénybe. Kombinálhatjuk mással is. Varázshegyi teveszőrtakaróval, barna sörrel (a probléma pusztán annyi, hogy az önmagunk takaróba tekerése külön kurzus elvégzését igényli, amit, a változatosság kedvéért, Ulrich, aki valami egyéb embertípus - ahogy azt ti szeretitek mondani-, nehéz megtalálni, tulajdonsága kevés).
Vissza a lényeghez. Ez jár nap mint nap a fejemben, ennek az állapotnak a megvalósítása. Legalább csak egy kis nyaracskára. Szóval, úgy befeküdnék valami belvárosi bölcsészlány indiai homokzsákjára dorombolni neki, hiszen, akkor én leheték a sokadik ilyen lány sokadik Oblomovnak nevezett szerencsétlen, miskárolt, mozgáskorlátozott nyávogólya. Nem érezhetném magam már fölöslegesnek sem, hiszen manapság a macska fia a fölösleg fölöslegének szerepében sem tetszeleghet.
Kérdés, hogy a fölösleg meddig halmozható. Meddig merhetjük magunkat ezen a nyáron fölöslegesnek érezni? Egyáltalán hagyja a világ, és hagyjuk mi magunknak a feltermelődött felesleg kiaknázását, főleg egy olyan korban, mikor a maradékmentes lényeg utolérhetetlenül bonyolult, és sokszor szar? Én inkább átadom magam a repetás maradék-lényegnek! Ajánlom Önöknek is! Jó olvasást!
